Pontosan 72 évvel ezelőtt, 1944. június 6-án kezdődött meg a második világháború egyik legnagyobb szabású akciója, a normandiai partraszállás. Ezzel a hadművelettel nyitották meg a szövetségesek az európai nyugati frontot, és nyomultak be a megszállt Franciaországba.

1940-re, Európa megszállása után egyedül Anglia állt a németek útjában. A szigetország azonban egyszerre testesítette meg a európai hódítás beteljesedését jelentő fődíjat, és a legnagyobb veszélyt is. Viszonylag kis méretével ellentétben viszont jelentős iparral rendelkezett, illetve világbirodalmának anyagi és emberi erőforrásai révén félelmetes hagyományokkal bírt a tengeri és szárazföldi hadviselés terén. 

A Wehrmacht addigra bizonyította erejét a szárazföldön. Nyugat-Európa nagy részének elfoglalását követően súlyos csapást mértek a Brit Expedíciós Haderőre, minek folytán úgy hitték, nem is maradt belőle semmi. Május 26. és június 4. között több mint 250.000 katona menekült meg Dunkerque partjairól. A németek komoly hibát vétettek azzal, hogy nem végeztek velük, hosszú távon ez a mulasztás sok gondot okoz majd nekik. 

Hitler terve az Oroszlánfóka-hadművelet végrehajtására július 16-án látott napvilágot az utasítás. Mint a tervezetből kiderül a kétéltű támadóerőnek széles sávban kell előrenyomulnia, a Ramsgate vidékétől a Wight-szigetig. A kontinenstől ennyire távol a Luftwaffe töltötte volna be a tüzérség, a flotta pedig a műszakiak szerepét. A haderő többi fegyvernemének feladata, hogy a saját szemszögükből is átgondolják a hadmozdulatokat.

Az előkészületeket augusztus közepére kellett volna befejezni. Ezen idő alatt a következő szempontoknak kellett eleget tenni: 

- Az angol légierőt semlegesíteni kell

- A hajózási útvonalakat meg kell tisztítani az aknáktól

- A Doveri-szoros mindkét kijáratát el kell aknásítani

- A partraszállási övezeteket az európai partvonalon felállított nehéztüzérség kell, hogy fedezze.

- Az inváziót megelőzően a brit flottát le kell kötni mind az Északi, mind a Földközi-tengeren. 

Ezeknek a feltételeknek a célja az volt, hogy a Csatorna a németek felségterülete legyen az átkelő csapatok biztonsága érdekében.

A kihajózás dilemmái. Ez talán a legfontosabb volt, mivel a németek nem rendelkeztek partraszállásra alkalmas vízi járművekkel. Hitler abban reménykedett, hogy a műveletet meg lehet majd oldani folyami hajózásra való vízi járművekkel is. Azonban a Haditengerészet által felvonultatott, körülbelül 2000 hajónak mindössze egyharmada volt motoros jármű. A többit vontatóhajók, és egyéb járművek vontatták volna át a Csatornán.

A cél elérése után azonban gondosan és pontosan kellett volna őket a parthoz felvonultatni ahhoz, hogy a fedélzeten szállított katonák biztonságosan le tudjanak szállni, illetve a különböző járművek és hadianyag is veszteség nélkül érjen partot. Azonban ez nem olyasmi amit le lehetne vezényelni erős ellenséges tűz alatt, vagy éppen viharos tengeren. Az Oroszlánfókával kapcsolatos nehézségek először 1939 végén merültek fel, amikor a vezérkar tagjai felvázolták a saját terveiket Anglia kétéltű inváziójára, a tanulmány a Nordwest nevet viselte. Kiindulóbázisként Belgiumot használták volna, a partraszállási övezetet pedig északabbra, a keleti partvonalon jelölték ki. Ezt azonban Göring, a Luftwaffe parancsnoka megvetően elutasította, azonban nagyon pesszimista volt egy kétéltű invázió kérdésében. 

Fontos megjegyezni, hogy a körülmények viszont a németeknek kedveztek. Most, hogy megszállták északfranciaországi Pas De Calais kikötőjét, könnyel elhelyezhették nagyméretű lövegeiket, amelyek a Csatorna brit hajóforgalmát veszélyeztették, sőt a dél-angliai partvonalat is tűz alatt tarthatták. 

A kulcs a győzelemhez a Királyi Légierő semlegesítése lett volna, amire a Führer is felhívta a figyelmet. A valóságban azonban a brit pilóták sikerrel állították meg a júliusban kíméletlen kitartással érkező német támadásokat. Néhány héttel később a Luftwaffe eltűnt az angol légtérből. A további fejlemények közismertek, az Oroszlánfóka hadműveletet pedig szeptember végén törölték.

(forrás: Michael Kerrigan, Tervek, melyek sosem váltak valóra 1939-1945)

"Észak-Afrika elfoglalása után a szövetségesek Szicília megtámadásáról határoztak. A hadművelet előkészítése során egy megtévesztő manőverrel sikerült meggyengíteniük a sziget védelmét, ami gyors előrenyomulást eredményezett."

Az 1943 májusában került sor a washingtoni Trident-konferenciára, ahol megállapodtak arról, hogy a földközi-tengeri hajózási útvonalak biztonságának szavatolásához Szicília a kulcs. A sziget semlegesítésével lehetőség nyílt egy olasz-, francia- vagy görögországi invázió végrehajtására is, mivel fokozni lehetett a Németországra nehezedő nyomást.

Az olasz hadsereg helyzete ekkora már kétségbeejtő volt az élőerőben és hadianyagban elszenvedett veszteségek miatt. A háború óta összesen 95 hadosztály állítottak fel, amiből eddigre mindössze 30 védelmezte az anyaországot. Flottájuk körülbelül a felére csökkent, a légierő elavult, gépeikkel nem tudták felvenni a versenyt a szövetséges repülőgépekkel. Mussolini felismerte, hogy az olasz hadsereg ilyen feltételek mellett képtelen lenne ellenállni egy szövetséges inváziónak.

Hitlerhez fordult segítségért, aki Szicíliába rendelte a 15. pácélgránátos és a Hermann Göring páncéloshadosztályt, ahol csatlakoztak a 6. olasz hadsereghez. A tíz rosszul felszerelt, morális mélyponton levő olasz hadosztály azonban elhanyagolható harcértékkel bírt. Súlyos gépesítési problémákkal, és üzemanyaghiánnyal küzdő hadosztályok voltak. 

Június 1-jén a Tunézia és Szicília között félúton lévő Pantelleria-sziget bombázásával kezdetét vette a különböző olasz célpontok támadása. A légi csapások olyan eredményesnek bizonyultak, hogy a szigetet védő 12 000 olasz katona a június 11-i partraszállás másnapján letette a fegyvert. Ugyanaznap az amerikai légierő egyik pilótája kényszerleszállást hajtott végre Lamedusa szigetén, ahol a teljes olasz helyőrség azonnal megadta magát neki, mielőtt bárki is megkérdezte volna jövetele okát. A fenti példa ékesen mutatja, hogy az olasz hadsereg katonái nem feltétlenül akarták vérüket hullatni az összeomló birodalom védelmezése végett. 

A partraszállást 1943. július 9–10-e éjszakáján kezdték meg és augusztus 17-én fejezték be a kitűzött elsődleges célok elérésével, a stratégiai jelentőségű Messina kikötője esett el utoljára. Érdekesség, hogy a műveletekbe a környéket jól ismerő helyi maffia is segítette a szövetséges csapatokat.

Hadászati jelentősége abban rejlett, hogy a háború későbbi szakaszában többek között erről a szigetről indultak légi, szárazföldi és tengeri erők az olaszországi és földközi-tengeri hadszínterek hadmozdulataihoz, Szicília a hadtápútvonalak fontos eleme lett Mussolini hatalmának megdöntéséhez, közvetlen lehetőséget teremtett Olaszország lerohanásához. Ez a hadművelet volt a kezdete a szövetségesek által csak olaszországi hadjáratnak nevezett ütközetsorozatnak, erről azonban egy későbbi bejegyzésben lesz szó.

 (Forrás: www.szalaykonyvek.hu, Az európai front megnyitása és Wikipedia)